Egy Kaland Százat Csinál

A forró patacón illata keveredett a gázolaj és a vágott fű szagával, míg a reggaeton megállíthatatlan lüktetése elnyelte a várost. Cartagena párás, negyvenöt fokos hőségébe érkezve tudtuk: idegen földre léptünk, még ha jártunk is már trópusi vidékeken. Úgy terveztük, kisétálunk a reptérről, de a helyiek figyelmeztettek: „veszélyes.”

Az első éjszakánkat egy kopott külvárosi bordélyban töltöttük – csak hosszas meggyőzés után engedtek bennünket egész éjjel maradni. Másnap térkép fölé hajolva, vaktában bökve indultunk tovább, belevetve magunkat a karibi vadnyugatba, ahol a csodás pálmafák árnyékában drogkereskedők házai magasodtak, és ahol a skorpiók épp úgy szerették a tájat, mint mi.

Néhány hét múlva a Panama-Kolumbia határvidékén jártunk, haiti menekültek árnyékában. Találtunk egy partszakaszt, ahol sátrat vertünk, mit sem törődve a dagállyal, mígnem egy hajnalon arra ébredtünk, hogy a hullámok a sátrunkat nyaldossák, és egyetlen menekvésünk a fára mászás maradt. Aztán ott voltak a pókok, a bőr alá petéző paraziták – és persze a fegyveres motorosok, akik egyszer elraboltak, majd szabadon engedtek, látva, hogy nincs mit elvenniük tőlünk.

Öt éve keltünk útra, pár ezer forinttal, egy akciós jeggyel, egy vázlatos tervvel – és most itt vagyunk, saját földünkön, a kalandok emlékeivel és egymással. Semmit sem csinálnánk másképp.