Egy Kaland Százat Csinál

Már egy ideje Amazóniában éldegélünk, ismerkedünk az itteni természettel, az emberekkel, ám most az új vízumunk intézése miatt Cuencába kellett utaznunk. Mivel én nagyon rosszul szoktam lenni a sok órás buszutakon, arra gondoltunk, kipróbáljuk, hátha jobban bírom az éjszakai utazást. Rászámoltunk azért egy napot, nehogy valami közbejöjjön és ne érjünk oda a megbeszélt időpontra, így szerda délután össze is szedelődzködtünk és elhagytuk a dzsungelt.

Már a buszmegállóban várakozva megtudtuk, hogy nem lesz egyszerű utunk. Az utolsó buszt értük el, ami aznap még bement Tenába, ugyanis az őslakosok az út teljes lezárásával tiltakoznak az ellen, hogy a kormány ebben a térségben építsen egy kiemelt biztonságú börtönt. A buszról láttuk is, hogy Tena felé még csak-csak el lehet menni, de a másik irányba végeláthatatlan dugóban álltak az autók, buszok. Ez azért aggasztott minket, mert Tenából aztán ezen az úton kellett volna elhaladnia a buszunknak Puyo felé, nincs másik út.

Tenába beérve azonnal a terminálra igyekeztünk, hogy legalább megtudjuk, mire készüljünk. Az a közvetlen járat Cuencába, amit az interneten néztünk ki, nem volt. Nem innen indul, és azon az úton, amin idáig eljuthatna, már pár napja nem lehet keresztül jönni, ugyanúgy a börtön elleni tiltakozás miatt. Riobambába találtunk egy buszt, az nagyjából fél távra van, hát arra vettünk jegyet. A pénztáros nő tájékoztatott, hogy egy busz visz majd innen Puerto Napoig, onnan taxiznunk kell, keresztül a lezárt részen, és egy másik busszal tudjuk majd tovább folytatni az utunkat. Ez teljesen kivitelezhetőnek tűnt, és megnyugodtunk, hogy tisztában vannak a helyzettel, de már találtak is rá megoldást. Még volt egy óránk az indulásig, ezalatt megtalált minket egy picit ittas, de teljesen jószándékú srác, Tommy, aki beszélgetni próbált velünk. Na most vannak emberek, akiknek tisztán értem minden szavát, tiszta a mondanivalójuk, tudok beszélgetni velük. Ő nem ilyen volt. Mindenesetre kitartóan magyarázott, mutogatott, és még a terminálra is visszakísért minket. Ott is beszélgetett, akivel csak tudott, és megtudta, hogy nem megy busz, nem lehet a lezárt részen keresztül menni. Szinte könnybe lábadt szemekkel mondta, hogy büszke kichwaként ő is megy ellenállni. Felveszi a hagyományos ruhát, a fejdíszt, kifesti az arcát, és nem hagyja, hogy tönkretegyék a természetet és megzavarják az itt élők békéjét. Mi azért még reménykedtünk, hogy talán a mi buszunk mégis megy, mert nem szóltak az ellenkezőjéről, de telt-múlt az idő, már el kellett volna indulnia a busznak, de nem történt semmi… A jegyeladó folyamatosan telefonált, látszott, hogy helyzet van, amit próbálnak megoldani. Végül eligazítást tartott mindenkinek, aki erre a buszra vett jegyet: Nem megy busz. Taxival tudunk elmenni valameddig, onnan gyalogolni kell. A lezárt rész után vár egy busz, ami már akadály nélkül mehet.

A szavait nem kiabálás, veszekedés, valaki szidása követte, mint ahogy azt Európa sok részén várnám. Talán ha két ember egy kicsit felemelte a hangját, hogy nem azért vett jegyet, hogy gyalogolnia kelljen, de a legtöbben nem elégedetlenkedtek. Legvégül azt ajánlotta fel a jegyeladónő, hogy aki utazni szeretne, annak a taxit a busztársaság fizeti, aki viszont ilyen módon nem vág bele, annak visszatérítik a jegy árát. Nagyon tisztességes hozzáállás.

A taxisofőröket is rá kellett venni erre, de végül sikerült, és négy taxiba be is zsúfolódtunk mindannyian. Tommy lelkesen részt vett a dolgok megszervezésében, aztán abban, hogy mindenkinek sikerüljön taxiba ülni. Most már nem csak nekünk segített, hanem mindenkinek.

Hamar megérkeztünk a lezáráshoz, onnan gyalog folytattuk az utat a néptelen, sötét úton. Kétoldalról a dzsungel vett körül, már kiértünk a lakott területről. Előttünk úgy 100 méterre láttuk az előttünk érkező taxi utasait, mögöttünk 100 méterre az utánunk indulókat. Ezekben a 4-5 fős csapatokban haladva kicsit olyan érzés fogott el, mintha egy menekült csapathoz tartoznék. Mindenki egy szál hátizsákkal, valaki egy pár hónapos gyereket magára kötve gyalogol csöndben egy remélt cél felé.

Csak hát mi azért elég biztosak voltunk benne, hogy vár ránk egy busz, menekültként pedig ki tudja, hány megpróbáltatással kell még szembenéznie az embernek… Egymásra mosolygunk, együtt vagyunk most ebben a szituációban. Senki nem politizál, mérgelődik. Nem szidják se a kormányt, se a tüntetőket. Van egy helyzet, amit mindenki igyekszik megoldani. Ennyi.

A tüntetésre valóban sokan hagyományos arcfestéssel, fejdísszel vonultak ki. Tüzet raktak az út közepén, amazóniai zene szólt. Én nagyon szurkolok nekik, hogy elérjék a céljukat, hogy megtartsák olyan békésnek ezt a környéket, amilyen eddig is volt. Túljutva ezen már meg is láttuk a ránk váró buszt. Innen már nyugodt lesz az út.

Többek között azért is akartunk közvetlen járattal menni, hogy végig alhassuk az utat, ehelyett most végig résen kellett lennünk, nehogy elfelejtsünk leszállni. Mondjuk a sok élmény miatt annyi minden járt a fejemben, hogy amúgy se nagyon tudtam aludni…

Riobambában nem a terminálnál állt meg a busz, már számoltuk, hogy gyalogolunk így hajnali 2 körül 3 kilométert, vagy inkább kivételesen taxiznunk, de amint leszálltunk a buszról, már jött is oda egy pulcsis, sapkás fazon (ez már az Andok, itt hideg van!), hogy Cuencába megyünk-e. Jegyet is tőle tudtunk venni, és valóban, 5 perc múlva már fel is szálltunk a buszra.

Ezen az úton egy kicsit többet sikerült aludnom, de így is csak pár órát az egész éjszaka folyamán. Most is hihetetlen, mikor a megérkezésünk napjának estéjén írom ezt, milyen sokféle kaland, érzés, élmény fért bele ebbe az elmúlt 24 órába. Máskor egy hét alatt, egy hónap alatt se történik ennyiféle dolog, most meg feldolgozni se volt időm az egyiket, már jött is egy teljesen másik. Hetek eseményeinek, megéléseinek tűnik.

Cuencában a terminál mellett reggeliztünk, az egyik kedvencünket: patacones con queso y huevo-t, vagyis sós, olajban sült főzőbanánt friss sajttal és tükörtojással. Ezt a várost már régi ismerősként üdvözöltük, tavasszal másfél hónapig laktunk itt. Itt az Andokban sokkal átélhetőbb nekem az adventi hangulat is. Bőven nincs olyan meleg, mint Amazóniában, és ha süt a nap, a levegő akkor is friss, száraz. Ha pedig esik, akár 10 fok alá is lehűl az idő. Minden tele van karácsonyi diszítéssel, a kirakatok, az épületek, a terek, lépten-nyomon pár standból álló karácsonyi vásárba botlik az ember.

A szállást szerencsére hamar elfoglalhattuk. Egy-két óra pihenést hagytam magunknak, aztán a nyakunkba vettük a várost. Egyrészt ebédelni akartunk, másrészt csütörtök lévén mindenképp el akartam menni a helyi Waldorf iskola stúdiumára. Ez itt nyitott, elméletileg akárki mehet, aki nyitott erre, a gyakorlatban azonban csak egy szülő volt a tanárokon kívül. Nem voltam benne biztos, hogy jó ötlet ilyen kialvatlanul, kicsit máspanosnak érezve magam emberek közé mennem akik ráadásul spanyolul beszélnek, de végül hihetetlenül jó élmény volt, nagyon feltöltött és nagyon boldog vagyok, hogy erőt tudtam venni a fáradtságon.

Ezt az iskolát 2019-ben alapították, akkor még csak az óvoda részét, aztán az oda járó gyerekek növekedésével együtt indítottak felsőbb osztályokat.

A stúdium és a konferencia második része között mindig sütizés, teázás van. Még az Amazóniából való indulás előtt pár órával díszítettem egy doboznyi mézeskalácsot, hogy tudjak nekik vinni. Számomra a Karácsony egyik fontos részévé vált, hogy sütök mindenféle aprósüteményt, és megosztom valakivel. Itt Ecuadorban a családdal nem tudom, sok ismerősünk, barátunk sincs, az itteni szokásokat sem ismerjük még annyira, úgyhogy nagyon jól esett a lelkemnek hogy hozhattam nekik. És nagy sikere is volt! Az egyikük azt mondta, a gyerekkorát idézi az íze, a másikuk megkért, hogy készítsek ilyet az osztályával. Elég messze van Cuenca, majd meglátjuk, vissza tudunk-e jönni két hét múlva, de nagyon megtisztelő lehetőség!

Izgalmas volt, ahogy a baráti sütizés, beszélgetés átalakult az iskola ügyeinek megbeszélésévé. Az egyik pozitívuma az ilyen pici iskolának, hogy sokkal inkább érzem ezt az öt főből álló tanári kart egy közösségnek, mint a nagyobb iskolákban, ahol elég sokan vannak ahhoz, hogy klikkekre bomoljanak.

Otthon teljesen hozzászoktam, hogy van A karácsonyi pásztorjáték, és valahogy fel sem merült bennem, hogy nem mindenhol ezt adják elő, valamilyen változtatásokkal. Ahogy én láttam évről-évre, az volt a jellemző, hogy ugyanazt a szöveget előveszik, néha az énekeket megváltoztatják itt-ott, de még a szereposztás is majdnem ugyanaz minden évben. Nem kell rajta sokat gondolkodni, csak megtanulni és átélni a szerepet, hozzárakni az apró változtatásokat. Itt ellenben az adventi időszak négy hetének meséiből fűzik össze a történetet, minden évben más meséket használva. Nyilván a történet ugyanaz marad, de mégis minden évben más. Énekeket is most kerestek hozzá, abból sincs még egy állandó, bő repertoárjuk. Panaszkodtak is, hogy nincsenek igazi, saját karácsonyi énekeik. Eddig ha youtube-on kerestem spanyol nyelvű karácsonyi énekeket, a legtöbb latin táncmuzsika hangulatú volt, mind a dallamvilág, a hangszerkíséret és az előadásmód tekintetében. Eddig azt hittem, hogy csak én nem tudok jól keresni, de hát ők se találtak sok másfélét… Milyen izgalmas kihívás lenne lefordítani a főrévi pásztorjátékot, akár hozzáigazítani a helyi kultúrához, az itteni őslakos dallamokra passzoló szöveget írni… Persze az is lehet, hogy létezik már valami hasonló, csak ehhez a fiatal iskolához még nem jutott el.

Annyira feltöltött ez a három óra amit velük töltöttem, hogy el is felejtettem, hogy nem aludtam éjszaka, tele voltam energiával. Úgy búcsúztunk el egymástól, hogy bármikor nagyon szívesen látnak, ha erre járok.