Egy Kaland Százat Csinál

Hogy pontosan hogyan kötött ki két fiatal, őrült kalandor pont a kolumbiai partoktól 100 kilométerre fekvő Rosario-szigeteken pénz nélkül? Elmesélem.

Miután én még Madridban lehúztam a vécén a bankkártyámat, és ahogy megérkeztünk Baranquillába, egy éjszakai taxizás során a semmi közepén négy motoros, fegyveres fiatalember a többi pénzünket is “elkérte” védelem fejében, finoman szólva pénz nélkül maradtunk. Tovább tetézte a bajt az a tény, hogy arrafelé 50 kilométeres körzetben nem volt egyetlen ATM sem, amiről a feleségem kártyájáról valami pénzt ki tudtunk volna venni. Így hát nem igazán volt más választásunk, mint lestoppolni egy kis banánt szállító csónakot, ami a Rosario-szigetekre ment. Nem tudjuk pontosan, mit szállítottak, de két 150 kilós maffiózó-szerű ember ült a csónakban rajtunk kívül – csoda, hogy nem süllyedtünk el.

Rendesek voltak, végig egy szót sem szóltak, és csak kiraktak minket az Isla Grande nevű szigeten, amely hihetetlen kék tengerrel büszkélkedett.

Amikor megérkeztünk, valami egészen érdekes helyen találtuk magunkat. Mindenhol biciklik, kóbor kutyák és gyerekek a poros utcákon. Mivel itt be volt tiltva az autó vagy a motor, mindenki biciklivel közlekedett, és fütyüléssel jelzett. Kellett ez a kis idilli hangulat a lelkünknek. Persze pénzünk vagy élelmünk még mindig nem volt. Pedig a gyomrunk már rendesen korgott, egy picit úgy éreztük magunkat, mint az előttünk porban fekvő csontos kóbor kutya. A feleségem spanyoltudásának köszönhetően sikerült rávennünk egy kedves kis boltos hölgyet, hogy 20% kamat fejében adjon nekünk készpénzt. Fel is vettünk tőle 20 ezer forintnak megfelelő pesót, amit a következő két hétre kellett beosztanunk.

Egy valamit tudtunk: hogy találnunk kell egy helyet aludni.

Sátrunk ekkor már nem volt, úgyhogy bejártuk a szigetet, és találtunk egy kis kilátót, madárlest, ami a következő két hétben az otthonunkká, menedékké vált. Leterítettük a kis pokrócunkat esténként, és szép nagy pókok között aludtuk álmainkat.

Egy medellíni munkás megszánt minket, és becsempészett minket az egyik resort partjára, ahova ő is úgy járt be. A tenger csodálatos volt!

Sajnos engem megtámadtak a homoki bolhák, amibe majdnem bele is haltam, de ez már egy másik sztori. A víz annyira drága volt a szigeten, hogy két egész hétig csak kólát ittunk.

A végén találtunk két napra egy nagyon jó kis művész szállást. Az idős tulaj Cali-ból származott, és ő maga is utazó volt. Mikor meghallotta, hogy kalandorok vagyunk, és kicsit elbántak velünk a motorosok, szó nélkül adott nekünk egy sátrat, és segített visszajutni Cartagenába. Az a sátor volt, amivel ő többször bejárta Dél-Amerikát.

A mai napig sokszor eszünkbe jut.

Összességében ez egy olyan kaland volt, ami hihetetlen sok nehéz ponttal rendelkezett, de örökké emlékezni fogunk minden pillanatára.