Reggel gyönyörű napsütésre ébredtünk, végre nappali fényben is megcsodálhattuk az alattunk elterülő tájat. Én végtelenül lelkes voltam, hogy ma is kirándulhatunk egy jót, de Boti bokája miatt azért átgondoltuk a dolgot. A helyzet a következőképpen festett: készpénzünk nem maradt egy fitying se. A legközelebbi ATM 8 kilométerre van. A bolt 4 kilométer, de nem lehet kártyával fizetni, vagy van egy nagyobb, de az szintén 8 km. Kaját rendelni ide nem lehet. Ami maradt, az nem elég. Na szóval így átgondolva a dolgot sem maradt igazán más választásunk, mint valahogy lekecmeregni a hegyről, úgyhogy, hogy legalább kicsit kevésbé legyen rossz Botinak, befásliztam a bokáit. Épp elkészült, mikor Sara, a házigazdánk odaintegetett, és megkérdezte, ne vigyen-e el minket a partra, úgyis megy le csobbanni egyet a tengerbe. Dehogynem! Hogy milyen jókor jött ez!
Sara nem nagyon tudott jól angolul, de nagyon lelkesen kezdeményezett beszélgetést. Bőven van mit tanulnom tőle. Mikor egy fél mondatot mondtam olaszul, a kormányt is majdnem elengedte, és nagy mosollyal, lelkesen mondta az anyanyelvén, hogy nahát, én beszélek olaszul. Jó élmény volt! Valahogy szóba került az is, hogy utazunk, és Dél-Amerikában tervezünk földet venni, és végül a nyelvi nehézségek ellenére egész sokat beszélgettünk. Még strandoltunk is vele egyet.
Hamarosan azonban hatalmas szél támadt, vitte a napernyőket, labdákat, kalapokat. Villámlott, mennydörgött, úgyhogy Sara is hazafelé vette az irányt, és mi is újra a hátunkra vettük a zsákjainkat. Én csak most vettem észre, hogy pár száz méterre vagyunk csak attól a helytől, ahol a tegnapi éjszakát töltöttük.
A közeledő eső elől a bolt kávézójába menekültünk, nem úsztuk meg ugyan teljesen, de csak akkor szakadt le igazán az ég, mikor már elég közel voltunk, így szerencsére a cuccaink nagyjából szárazak maradtak. Reggelizés közben megbeszéltük, hogy mivel a szállás iszonyú drága lenne ma éjszakára, ma is a szabad ég alatt alszunk. A kávézgatás, eszegetés, telefontöltés és beszélgetés alatt úgy elrepült az idő, hogy délután négykor eszméltünk rá, hogy az eső tulajdonképpen már rég elállt, mehetünk strandolni vagy bekuckózni.
A reggeli lelkességem a gyaloglással, kirándulással kapcsolatban most, hogy nem teljesült be, brutális rosszkedvbe csapott át. Azóta se múlt el. Az az energia, amit nem használtam fel, mintha ugyanolyan intenzitású negatív erővé vált volna, vánszorogni is alig bírtam. Pedig ilyen életstílus mellett meg kéne tanulnom értelmesen együtt élni a tervezetthez képest máshogy alakuló helyzetekkel…
A sok eső miatt a patak úgy megduzzadt, hogy meg se próbáltunk átkelni rajta, inkább az innenső oldalán kerestünk egy alvós zugot. A parton találtunk két otthagyott raklapot, azokat paraván szerűen felállítottuk a homokba és gallyakat fűztünk beléjük, hogy eltakarjuk a kuckónkat a kíváncsi szemek elől.
A telihold előtt vészjósló felhők úsznak, a villámlás, mennydörgés egyre közeledik. Bízunk benne, hogy elkerül minket a vihar, de ha mégis elkezdene esni, éjszaka is csak pár perc lenne felállítani a sátrat.
Egy Kaland Százat Csinál 
Leave a comment