Egy Kaland Százat Csinál

Az éjszaka nem telt zavartalanul. Kicsivel azután, hogy lefeküdtünk, egy fazon homokfutóval kezdett el száguldozni a parton, és mivel egy autónyom mellett vertünk tanyát, kicsit paráztam hogy nem vesz észre és keresztülhajt rajtunk… A másik félelmünk az volt, hogy megbüntetnek, mert Szicíliában eléggé tilos vadkempingezni, és ez ugyan szerintem inkább számít csövezésnek, de sose lehet tudni.

Mikor aztán elcsendesedett a part és picit megnyugodtam hogy nem lesz semmi baj, jöttek a szúnyogok. És a hideg. Hogy lehet Szicíliában ilyen hideg augusztusban??! A homokon aludni sokkal jobb volt, mint a murvával leszórt kempingben, de azért ez is kemény volt és sokszor arra ébredtem, hogy az az oldalam, amin feküdtem, teljesen elzsibbadt… A körülményekhez képest azért eléggé ki tudtam pihenni magam.

Reggel fél kilenckor már szinte tele volt a strand, egy kis tengerezés után (finom meleg víz, napsütés, kell ennél szebb reggel?) tábort bontottunk és továbbálltunk. Vásároltunk két napra kaját (2 csomag toastkenyér, 2 üveg pesto, 2 csomag felvágott, 5 liter tej, 1 limonádé és 6 croissant, 16 euróért), aztán a Google Maps utasításait követve megpróbáltunk eljutni Alcantara vasútállomására. Ti ne próbáljátok meg, a google átvert minket. Az eső is elkezdett esni, a vonatot lekéstük, ez már nem volt annyira szép, mint ahogy indult a nap.

Ez a vonat rendszer amúgy elég furán van kitalálva, vissza kellett mennünk Taorminába és onnan vissza Alcantara felé, majd tovább Giarre-Riposto-ig, szerencsére így is ugyanannyiba került a jegy, mintha fele ennyi idő alatt, egyenesen mentünk volna. Mire megérkeztünk, a szemerkélő esőből mennydörgős, villámlós zuhé lett, úgyhogy minden cuccot zacskókba pakoltam, hogy maradjon működő elektronikánk és száraz ruhánk.

Mivel Botinak fáj a bokája, magamhoz pakoltam a nehéz cuccokat. Úgyis edzeni akartam. Alapvetően egyforma nehézre szoktuk pakolni a táskáinkat, de ha épp nekem nehéz az élet, akkor ő viszi a nehezebbet, ha neki van valami baja, akkor én. Váltakozott az eső és a forró napsütés, hamar elmúlt a lekésett vonat miatti rosszkedvem. Az első város, amin áthaladtunk, Coste volt. Sose hallottunk róla, pedig egész nagy és szép! Fekete macskaköves, kanyargós utcákon vezetett az utunk, még mindig vulkánhamu borította. Ahogy kiértünk a természetbe, élénkzöld, pálmákkal tarkított dombos vidék fogadott, a látóhatáron hatalmas, kék hegyek törtek az ég felé. Botit a trópusokra emlékeztette, engem az Azori-szigetekre.

Szicília nyugati felén az Etna mindig figyel. Akármerre menjen is az ember, pár kanyar után megint szembe találkozik ezzel a monumentális, lávaköpködő heggyel. A falvak, amiken keresztül vezetett az utunk, apokaliptikus hangulatot árasztottak. Emberrel alig találkoztunk, minden zárva, a házak fele lakhatatlan rom. Az újra szemerkélő eső és a pocsolyák is csak ezt az érzést erősítették. Még kutyák se ugattak meg minket.

Egész nap hegynek felfelé mentünk. Utunkat a hegyoldalba ültetett olíva ligetek és szőlőföldek kísérték végig, a tenger felé nézve a szemnek csak a Föld görbülete szabott határt. A kilátás talán csak akkor lett volna csodásabb, ha tiszta időt fogunk ki, viszont akkor a tűző napon kellett volna izzadnunk egész nap. Valamit valamiért.

A Google Maps-szel ismét problémánk adódott. Olyan útvonalat hozott ki, ami konkrétan nem létezik. Kb 100 évvel ezelőtt lehetett arra valami keskeny ösvény, amerre összesen 100 métert kellett volna mennünk egy szélesebb útig, de alig 3 méter után feladtuk a küzdelmet a természettel. A szeder kétméteresre nőtt, ha a fejünket óvtuk, a lábunkra akaszkodott, ha a lábunk elé néztünk, a szemünket akarta kikaparni. A hajunkat tépte, a lábunkat véresre karcolta. A szúrós bogáncs úgy ragadt ránk, hogy még este is szedegettük le magunkról. Igazán nem szokásunk, de most a tíz perc küzdés után visszafordultunk. Szerencsére nem kellett kilométereket gyalogolnunk visszafelé, találtunk egy másik utat, amit a google ugyan nem ismert, de létezett.

A sebek és a nehézségek ellenére én nagyon élveztem végre igazából kirándulni, csak azt sajnáltam, hogy Boti bokája egyre rosszabb lett. Az út végére szegény már nagyon szenvedett, azon töprengtünk, lesz-e elég kajánk holnapra, ha lábra se tud állni és nem tudunk visszamenni a civilizációba. A legutolsó faluban, Puntalazzóban végre találtunk egy nyitva lévő boltocskát. Csak készpénzt fogadtak el, úgyhogy csak valami minimális nasit tudtunk venni az összekotort aprónkból, de ez is nagyon jólesett. A kasszában egy 13 év körüli kissrác tanulta a szakmát. A visszaadást kicsit összekeverte, de hát ebben a kolumbiai gyerekek a verhetetlenek. Ők gyorsabban számolnak fejben, mint én valaha.

A szállásra megint pont jókor értünk oda, pont volt még idő felállítani a sátrat és bepakolni a cuccainkat mielőtt teljesen besötétedett.

Hihetetlen helyen töltjük az éjszakát. A hely egy jazzfesztiválnak adott otthont nemrég, a fák között hangulatvilágítás ad némi fényt, szögletes szalmabálák szolgálnak ülőhelyül, a hegyoldal egy meredek, fekete lávafalként figyelmeztet az Etna közelségére. Én el se tudom képzelni, hogy egy működő vulkán oldalában építsek házat, itt viszont úgy tűnik, az emberek megszokták a gondolatot, hogy bármikor, ha a vulkán újra igazán, lávaköpősen aktívvá válik, el kell hagyniuk az otthonaikat.

Az egész nap a hátunkon cipelt vacsoránkat gyönyörű éjszakai kilátással fogyasztottuk el. Messze, túl a tengerszoroson lángol az erdő.